Hálát adok az Úrnak teljes szívembõl, elbeszélem minden csodatettedet. (Zsolt 9,2)

Mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra. (1Thessz 5,18)

Olvasmányok: Jak 1,1-6(7-11)12-13 Eszt 7,1-10

Október 14.
Akkor mondta el Isten mindezeket az igéket: "Én, az Úr, vagyok a te Istened [...]. Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked!" (2Móz 20,1-2.12)

A Tízparancsolat negyedik (a református és a görögkeleti egyházak számozása szerint az ötödik) parancsa ez. Vele kezdõdik a "második kõtábla", tehát a felebarátainkkal kapcsolatos kötelességeink sora.
Ennek a parancsolatnak a betöltése az Isten félelmében és szeretetében gyökerezik, tehát az elsõ parancsolattal függ össze. Ezt az összefüggést Jézustól is megtanulhatjuk, aki példázatában a hamis bírót így jellemezte: "...az Istent nem félte, az embereket pedig nem becsülte." (Lk 18,2) Egyet kell értenünk tehát Luther magyarázatával: "Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy szüleinket és elöljáróinkat meg ne vessük, és meg ne haragítsuk, hanem tiszteljük, becsüljük és szeressük õket, szolgáljunk és engedelmeskedjünk nekik." (Kis káté) Aki szereti, azaz viszontszereti az Istent, az szereti, azaz viszontszereti szüleit is. Hiszen ahogyan Istent sem tudjuk megelõzni szeretetében, nem tudjuk szüleinket sem. Isten is, a szülõk is "elõbb szerettek" minket, mint mi õket, már születésünk elõtt!
A parancsolatban nem is szeretetrõl van szó, hanem tiszteletrõl. Isten tehát a szülõket "kiemeli minden más földi ember közül, és maga mellé ülteti. Mert a szeretetnél sokkal több a tisztelet: nemcsak a szeretetet foglalja magában, hanem tisztességtudást, alázatot és hódolatot is [...]." (Luther, Nagy káté) Ebbõl az következik, hogy szüleink az Isten helyettesei. Tõle kaptuk õket. Ha esetleg "megvetett, szegény, törõdött és különös" is egy szülõ, "magaviseletük vagy hibájuk nem fosztja meg õket méltóságuktól". A tisztelet nem az õ emberi személyükért illeti õket, hanem Istentõl kapott tisztségükért. Aki már maga is szülõ, nagyon jól tudja, hogy az ezzel járó feladat és a felelõsség nem könnyû! Elõfordul, hogy megismerve a szülõi feladat nagyságát, a tisztséggel járó kísértéseket és buktatókat, utólag - s talán sokszor már késõn - kezdik emberek megbecsülni "felmenõiket".
Szüleink tehát az Isten helyettesei, "rajtuk keresztül adta életünket, rajtuk keresztül lát el minket mindennapi kenyérrel, rajtuk keresztül nevel és gondoz minket életünk elsõ pillanatától mindaddig, amíg fel nem növünk. Megszámlálhatatlan az a jótétemény, amellyel Isten napról napra általuk ajándékoz meg minket." (Prõhle)

Uram!
Már elkésve látom be, gyermekkoromban mennyi szomorúságot okoztam szüleimnek. Ellenkeztem akaratukkal. Nem becsültem meg õket kellõképpen. Oktalanul ingereltem õket haragra. Neked köszönhetem azt, hogy vétkeim ellenére is szerettek. Neked köszönöm meg õket. Azt is, hogy életemet feléd irányították. Ámen.

A fenti igék az evangélikus bibliaolvasó Útmutatóból származnak.

Lelki útravalónk Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! c. könyvéből való.