Dicsérjétek az Urat mind, ti népek, dicsõítsétek mind, ti nemzetek! (Zsolt 117,1)

És hallottam, hogy minden teremtmény, a mennyben és a földön, a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondta: "A királyi széken ülõé és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dicsõség és a hatalom örökkön-örökké!" (Jel 5,13)

Olvasmányok: Jak 2,14-26 és Jn 9,24-34

Augusztus 11.
Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta [Jézus]: "Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedõ. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedõ is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenbõl, amit szerzek..." (Lk 18,9-12)

A farizeusról és a vámszedõrõl szóló kis történet Jézus egyik legjobban ismert példázata. Elõször az derül ki belõle, hogy Urunk elõl semmit sem tudunk eltitkolni. Jól érti, mi hangzik el a farizeus szájából, s azt is tudja, megvan-e mindennek a fedezete, vagy sem.
Ennek az embernek vannak pozitívumai. Férfi, aki a templomba jár. Ma elnõiesedett gyülekezeteink láttán azon tûnõdünk, hol vannak a férfiak. Férfi létére imádkozik is, sõt kérések felsorolása helyett hálát ad. Tiszta kezû. Milyen ritka az ilyen ember a mai "ragadós" világban. Böjtöl, kétszeresen is, hogy többet adhasson a rászorulóknak, ez is példamutató! Tizedet fizet. Ha egy-egy mai gyülekezetben tizenöt-húsz ilyen adakozó lenne, eltûnnének az anyagi gondok! A mi szemünkben nagyszerû embernek látszik ez a farizeus.
Urunk azonban nem csak azt látja, ami a szeme elõtt van, mert "nem a látszat szerint ítél" (Ézs 11,3). Õ azt is tudja, mi lakik a szívünkben. Hamar észrevette, hogy a farizeusok kegyességük látszata alatt "mindent csak azért tesznek, hogy feltûnjenek az embereknek" (Mt 23,5), és "színlelésbõl hosszan imádkoznak" (Mk 12,40).
Ez a farizeus imádságában az Isten dicsérete helyett önmagát dicséri. Sikeres életét önmagának tulajdonítja, saját vállát veregeti. Azzal is dicsekszik, ami nyilvánvalóan nem az õ érdeme, hanem az Isten kegyelme. Közben megszólja a másikat, a bûnbánó vámszedõt. Magáról el sem tudja képzelni, hogy bármi rosszat tett volna. Úgy tudja, nincs rászorulva az Isten kegyelmére. Akinek mindkét keze tele van saját érdemeivel, nem is fér kezébe a kegyelem.
Istenhez könyörög, akit nem is ismer. Önbecsülése önhittségbe csap át, az pedig kizárja az Istenbe vetett hitet. Urunk pedig nem tud könyörülni az önelégülteken. Õ csak az alázatost tudja felemelni, a megtört szívût tudja meggyógyítani, a szegényt meggazdagítani.
Szegény farizeus! Most nincs rászorulva az Isten kegyelmére. De mit fog tenni akkor, ha elfogy a pénze, ha elfagy a terménye, ha megromlik az egészsége, ha a biztosnak hitt alap kicsúszik alóla? Ha önmagában is csalódnia kell? Kibe kapaszkodik, ha Istent nem ismeri?

Uram!
Bocsásd meg, hogy olykor túl sokat képzeltem magamról. Bocsásd meg, ha azt hittem, hogy sem emberekre, sem rád nincs szükségem. Törd össze önhittségemet, erõsítsd hitemet. Ámen.