Több jót teszek veletek, mint azelõtt. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az Úr. (Ez 36,11)

Arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek. (1Pt 3,9)

Olvasmányok: 2Móz 18,13-27 és Jel 16,10-16

November 4.
"Én õértük könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid, és ami az enyém, az mind a tied, és ami a tied, az az enyém, és megdicsõíttetem õbennük. Többé nem vagyok a világban, de õk a világban vannak, én pedig tehozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg õket a te neved által, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi!" (Jn 17,9-11)

János evangéliumának 17. fejezetét az õsatyák óta Jézus fõpapi imádságának nevezzük. A fõpap közvetíti, azaz kihirdeti Isten szavát népe között, s ugyanakkor közbenjár, tehát könyörög övéiért Isten színe elõtt. Az ószövetségi istentiszteletben a fõpap mutatta be a nép bûneiért az engesztelõ áldozatot, újszövetségi hitünk szerint pedig a "Golgota oltárán" Jézus egy személyben az áldozó fõpap és maga az engesztelõ áldozat is mindnyájunk bûnéért. Azóta egyedüliként õ az, aki "átruházhatatlanul viseli a papságot" (Zsid 7,24).
Ezt az imádságot is fõpapként mondotta, elsõsorban övéiért imádkozott. Akkori gyülekezete, tehát tanítványai füle hallatára elmondott imádság ez. Jézus azt akarta, hogy kiderüljön az Atyával való egyedülálló kapcsolata s az is, hogy ez a mi érdekünkben van így. Ennek a kapcsolatnak rendje szerint Jézus az övéit - bennünket - az Atyától kapta, akik az Atyáé, azok az övéi, és viszont. Kettejük közös tulajdonai vagyunk tehát. S amikor Jézus elhagyni készül a testi, földi világot, amikor közel az idõ, hogy visszakapja elhagyott mennyei dicsõségét, övéit bizalommal bízza Atyjára. "Tartsd meg õket neved által" - kéri tõle.
Jó mindezt tudnunk! Aggódó tekintetével tart szemmel minket mennyei Atyánk, Jézus rábízott bennünket. Ebben a világban ki vagyunk téve annak, hogy üldözés töri meg hitünket. A másként gondolkodó környezetben könnyen visszahúzódozunk, eltitkoljuk vagy restelljük Jézushoz való tartozásunkat. Nagy a kísértés, hogy megtántorodjunk, hogy idomuljunk a többséghez, s közben hûtlenné legyünk Urunkhoz. Esetleges hûtlenségünknek legfõbb bizonyítéka az, ha elmulasztunk róla szólni, õrá mutatni, nevében jót cselekedni.
Pedig éppen ez lenne a dolgunk. Amikor Fõpapunk testileg nincs jelen ebben a világban, róla szóló szavainkkal, tisztességes életünkkel, belsõ egységünkkel és a szeretet cselekedeteivel kell hirdetnünk dicsõségét. Ezzel tartozunk neki saját köreinken kívül is, "a világban", az õt nem ismerõk vagy tagadók között.

Uram!
Amikor elmentél, nekem is feladatként adtad, hogy rólad szóljak, és rád mutassak életemmel is. Ne engedd, hogy árnyékba húzódjam ahelyett, hogy világító lámpás vagy melegítõ láng lennék dicsõségedre! Köszönöm, hogy Atyánk rám is vigyáz. Ámen.

A fenti igék az evangélikus bibliaolvasó Útmutatóból származnak.

Lelki útravalónk Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! c. könyvéből való.