Ne bízzatok ilyen hazug szavakban: az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma van itt! Jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket! (Jer 7,4-5)

Mert az egész törvény ebben az egy igében teljesedik be: "Szeresd felebarátodat, mint magadat." (Gal 5,14)

Olvasmányok: Lk 10,25-37 és 1Jn 4,7-12

Lekció:Lk 10,23-37 1Móz 4,1-16a .

Igehirdetési ige:Jak 2,14-17(18-24)

Szeptember 14.
[Jézus] elment egy Nain nevû városba, és vele mentek tanítványai nagy sokasággal együtt. Amikor közeledett a város kapujához, íme, halottat hoztak kifelé, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a városból nagy sokaság követte. Amikor az Úr meglátta az asszonyt, megszánta, és így szólt hozzá: "Ne sírj!" Azután odalépett, és megérintette a koporsót. Akik vitték, megálltak [...]. (Lk 7,11-14)

Életünket beárnyékolja az elmúlás. A magunk és a szeretteink halála. Nem tudunk elfeledkezni "a nagy rablóról". Hiszen ahogyan telnek az évek felettünk, sorban búcsúzunk el családunk tagjaitól. Egy darabig még ünnepeljük születésnapjaikat, összegyûlünk neves évfordulókon. Aztán egyre több sírt gondozunk, gyakrabban járjuk a temetõket. A halottaink iránt érzett szeretetünk túléli halálukat, de nem erõsebb nála. Szeretetünkkel senkit sem hozhatunk vissza!
Nagy úr a halál! Amíg falvakban háztól folytak a temetések, a temetési menet miatt félreálltak az autósok, levették kalapjukat a járókelõk. Azok is, akik nem ismerték az elhunytat. Távoli ismerõsök is megtisztelik a családot a szertartáson való részvétellel, különösen akkor, ha hirtelen halálról, szánni való gyászolókról van szó. Itt, Nain városában az egyetlen fiát temetõ édesanya esete mozgatott meg nagy sokaságot. Bizonyosan sokan készültek a behantolás után egy-két vigasztaló mondatot mondani, tudva vagy nem tudva, hogy mi emberek "nyomorúságos vigasztalók" vagyunk (Jób 16,2). Csak kívánni tudjuk a vigasztalódást, de nyújtani nem. Akkor tesszük a legtöbbet, ha együtt sírunk a sírókkal (Róm 12,15), aztán segítünk hordani a segítségre szoruló gyászolók terheit.
A halál nagy úr, de Jézus nagyobb! Megszánta az egyetlen fiát sirató özvegyasszonyt, és azonnal cselekedett. Vigasztalta is: "Ne sírj!" Ám ami azután történt, azzal le is törölte az anya könnyeit. Kezét rátette a koporsóra - ez birtokba vételt jelent. Keresztelés alkalmával a keresztelést végzõ lelkész keze által teszi az Isten ugyanezt: ezt a gyermeket gyermekemmé fogadtam. Más templomi cselekménnyel is együtt jár a kézrátétel, ezzel feloldoz és hatalmába vesz az élõ Úr! Bocsánata hatalmát is közvetíti, erõt ad újat kezdeni, új életben járni.
Krisztus szeretete erõsebb a halálnál. Amíg élünk, a teremtés és a megváltás jogán is az övé vagyunk, de ezen a birtokviszonyon a halál sem változtat: "...akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk." (Róm 14,8b) Õ maga vigasztal, amikor elhunyt szeretteinkre emlékezünk: "Tõlem kaptad, nekem adtad vissza õket!"

Uram!
Enyhítsd fájdalmamat, gyógyítsd lelkem sebét, amikor elhunyt szeretteimre gondolok. Ne engedd, hogy benned való reménység nélkül gyászoljam õket. Vigasztaljon meg áldott jelenléted. Ámen.

A fenti igék az evangélikus bibliaolvasó Útmutatóból származnak.

Lelki útravalónk Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! c. könyvéből való.