Te vagy segítségem és megmentõm, Istenem, ne késlekedj! (Zsolt 40,18b)

A reménység pedig nem szégyenít meg. (Róm 5,5a)

Olvasmányok: Jób 7,11-21 és Róm 9,1-5

Március 10.

"A reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által." (Róm 5,5)

Jézus feltámadása után negyven napon át bátorította a csüggedõ tanítványi közösséget. Beszélt Isten országának valóságáról, az Atya gondoskodó szeretetérõl, és szívükre helyezte küldetésük célját. Mennybemenetele elõtt a következõ szavakkal bztatta õket: "...ellenben erõt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek..." (ApCsel 1,8) Nem maradtak egyedül, mert Jézus gondoskodott róluk. Ami emberi ésszel korábban elképzelhetetlennek tûnt, az pünkösd ünnepén megtörténhetett. A zárt ajtók mögül kilépve a tanítványok eszközei lettek Isten újjáteremtõ munkájának, és adták mindazt, amit maguk is ajándékba kaptak. Hirdették a bûnbocsánat evangéliumát, gyógyították a betegeket, a gyülekezet közössége pedig napról napra erõsödött hitben és lélekszámban egyaránt.
Egyesek a szûkös idõbeosztásra hivatkozva, mások csalódások vagy fájdalmas veszteségek miatt kerülik a személyes találkozást Istennel. Pedig éppen ezek a mély párbeszédek, csendes imádságok, kétségbeesett kérdések óvnak meg bennünket attól, hogy a keserûség meggyökerezzen az életünkben. A vigasztaló Szentlélek munkája nyomán ma is élet fakad. Pál apostol nem csalfa reménységrõl beszél, hanem arról az Istenrõl, aki a reménység egyetlen forrása. Ezért lehetséges, hogy szorult helyzetünkben is észrevegyük azt az ösvényt, amelyet a mi Urunk készített a számunkra. Nem a menekülés lehetõségét, hanem a szabadulást, mert Krisztus az életünkért az életével fizetett. Amikor a Lélek megvilágosítja a szívünket, szembesülünk a saját mulasztásainkkal, be nem teljesített ígéreteinkkel. Azt is felfedi elõttünk, hogy az õ erejével lehetséges változni és változtatni az adott helyzeten. Isten Lelke gyámolítja és bátorítja mindazokat, akik hiszik, hogy Isten nem személyválogató. A gazdagon áradó isteni szeretet kimossa a szívünkbõl mindazt, ami hamis, ami csalárd, amibõl élet nem fakadhat, a reménység pedig az emberi világ szûkös látóterét az örök élet valósága felé irányítja. Ezért nem mindegy, hogy kiben hiszek és miben reménykedem. Álljanak példaként elõttünk történelmünk viharainak keresztyén mártírjai, akik nem tagadták meg a hitüket, mert tudták, hogy az örök élet reménységétõl senki nem foszthatja meg õket. Erre a tiszta látásra saját erõnkbõl nem juthatunk el. Az Atya és a Fiú Lelke azonban "úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja" (1Kor 12,11).
Isten szövetséget kötött ezzel a világgal, ezért a Krisztus keresztje elõtt leboruló ember nem távozik onnan üres kézzel. Ott találunk választ vívódásunkra, megválaszolatlan kérdéseinkre. Ne késlekedjünk kitárni az életünket a szívek vizsgálója elõtt, engedjük, hogy õ töltse meg tiszta látással és megbocsátó szeretettel! Emlékezzünk a zsoltáríró vallomására: "Csak Istennél csendesül el lelkem, tõle kapok reménységet." (Zsolt 62,6) A megtapasztalt bizonyosság azonban nem maradhat magánügy, ezért továbbadja és hirdeti: "Bízzatok benne mindenkor, ti népek, öntsétek ki elõtte szíveteket, Isten a mi oltalmunk!" (Zsolt 63,9)

A fenti igék az evangélikus bibliaolvasó Útmutatóból származnak.

Lelki útravalónk Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! c. könyvéből való.