Thursday, April 09, 2009

Egy nap a konyhámban álltam és a következő gondolatok jutottak eszembe: "Valaminek meg kell változnia. 45 éves vagyok és másképp szeretném élni az életemet - másképp -, de nem tudom, hogy mit csináljak!" Már mindent megpróbáltam - imádságot, gyógyszereket, pszichológiai tanácsadást, hormonokat - hogy megszabaduljak a depressziótól, amelytől egész életemben szenvedtem. A depresszió sokszor lebénított, de az embereknek fogalmuk sem volt erről, mert nagyon igyekeztem azon, hogy a mindennapjaimban ne mutassak ebből semmit. Ha legalább azt éreztem volna, hogy a gyülekezet segíteni tud - de sosem éreztem ezt! Belefáradtam a gyülekezetbe járásba. A keresztény szolgálatban eltöltött utazásaink során néha a legkarizmatikusabb körökben forogtunk, de engem semmi nem érintett meg. Nem értettem, hogy az emberek miért esnek a földre. Nem értettem az imádás lényegét - számomra nem tűnt valami jó ötletnek olyan hosszú ideig állni és az ajálusig énekelni. Ráadásul, magassarkú cipő nyomta a lábujjaimat. Úgy éreztem, hogy én már mindent láttam. Azt hittem, hogy nincs új élmény a számomra. Pünkösdi háttérből jöttem, és amennyire csak tudtam megpróbáltam ezt megőrizni.   Aztán hallottam, hogy egy evangelista érkezik a városba. Rodney Howard-Browne-nak hívták. A barátaim meghívását az összejövetelre visszautasítottam. Jól tudtam, hogy milyenek az evangelisták! De a barátnőm nem hagyta annyiban, így végül elmentem az egyik reggeli alkalomra. Valami azonnal megrezdült bennem. A légkör a svédországi szülőhelyem gyülekezetére emlékeztetett, ahol felnőttem! Így elhatároztam, hogy a következő estén is elmegyek.   Az esti istentisztelet olyan volt, amit eddig még nem tapasztaltam! Az emberek leestek a székükről, fékezhetetlenül nevettek! Voltak, akik hangosan sírtak, mások nem tudtak felállni, amikor megpróbáltak elindulni tántorogtak. A gyülekezet lelkésze elterült a földön. Nem mozdult és azt gondoltam, hogy elájult vagy rosszul van, és senki sem törődött vele, ami bosszantó volt! Ott ültem és arra gondoltam, hogy ez lehet az, amit a Biblia "familiáris szellemnek" nevez - talán ez a New Age? De amikor az alkalom végén százak mentek előre a megtéréshez akkor zavarodtam csak össze igazán! Ennek ellenére, elhatároztam, hogy még egyszer nem megyek el. Jobb félni, mint megijedni.   Még aznap este mielőtt lefeküdtem volna kinyitottam a Bibliámat. A tekintetem azonnal az Ezékiel 2:8-ra esett: "Te pedig, embernek fia, halld meg amit én néked szólok. Ne légy pártos mint ez a pártos ház, nyisd föl szádat, és egyed, amit én adok néked." Ez szíven talált és tudtam, hogy az Úr szól hozzám. Elhatároztam, hogy ismét elmegyek az egyik alkalomra.   De még mielőtt az összejövetelre elmentem volna, az egyik este a vendégszobát takarítottam a házamban. A tusolót takarítottam először igen könnyű öltözetben! Bekapcsoltam a rádiót, hogy halljam a Carpenter's Home Gyülekezetből közvetített istentiszteletet. Dicsőítőzene szólt az erősítőkön keresztül, és hirtelen Ön ezt mondta: Ha nem nyílsz meg, az áldás el fog menni melletted!" Egy pillanatra abbahagytam a munkát, eszembe jutott az Ezékiel 2:8 és a következőt gondoltam:   "Milyen egyszerű, de mennyire igaz! Itt a lehetőség a számomra, lehetőség a változásra!" Akkor és ott elhatároztam, hogy kinyitom a számat és, akár kedvem lesz hozzá, akár nem, én is dicsőíteni fogok. Semmiről nem akartam lemaradni.!   Egy kicsivel ezután befejeztem az egész vendégszoba takarítását. A porrongyot fogtam a bal kezemben. Hirtelen úgy éreztem, hogy le kell ülnöm az ágyra. Nem mintha annyira fáradt lettem volna, de le kellett ülnöm! Amikor leültem, éreztem, hogy le kell feküdnöm. Furcsa érzés volt! Abban a pillanatban, hogy lefeküdtem, egy meleg felhő szállt le rám az ágyra. Olyan erő borított be, amelyet pünkösdi múltam ellenére sohasem éreztem! Sírni kezdtem......és csak sírtam......és sírtam.   Ahogy ott feküdtem az ágyon, immár több ruházatban, gyerekkori emlékek kezdtek előtörni belőlem, és miközben ezekre gondoltam erősen zokogtam. Édesapám 10 éves koromban halt meg, csak 55 éves volt, miközben Németországból tartott hazafelé egy dániai vonaton szívinfarktust kapott. A lelkészünket kísérte el és prédikált is Dániában. Most pedig koporsóban jött haza. Édesapám halálával kapcsolatban oly sok szerencsétlen dolog történt és ezekről szörnyű emlékeket őriztem - ahogy édesanyám az egészet megélte, bár ő mindent megtett, amit tudott és nem hibáztatom őt. De az édesapám halálát kísérő mindezen sokkoló élmények mellé anyukám nem tudatosan olyan módon kezelte le a bánatát, amely - ahogy azt később megértettem -, kislányként nagyon mély sebeket okozott a számomra. Ráadásul az összes felnőtt teljesen elfeledkezett rólam, igazából soha nem beszélgettek VELEM, csak RÓLAM. Idősebb fiútestvérek között, akik 11 és 14 évesek voltak a legfiatalbb kislányként én voltam édesapám szeme fénye. Tulajdonképpen egész életemben hiányzott nekem. (Hallottam, hogy mások is ugyanezt mondják, még a svéd király is, akinek az édesapja 6 éves korában halt meg) Nem tudom, hogy ez volt-e az oka a depressziómnak. Bárhogy legyen is, Isten kezelésbe vett! Miután ennek vége lett, a felhő erősebb és sokkal erőteljesebb lett. A szívem heveen vert és úgy éreztem, hogy egy centi választ el a menyországtól. Úgy éreztem, hogy választanom kell. Azt választottam, hogy maradok, és a következőt mondtam az Úrnak: "Kérlek, engedd meg, hogy a gyerekeimmel maradjak. (Ericet, a férjemet nem említettem :)!) Azt hiszem, még hasznodra lehetek!" Az erő csökkent, és ekkor, kb. éjfélkor eszembe jutott, hogy egy kisebb műtét miatt be kell adnom Adam fiamnak az antibiotikumot. Tántorogtam a házban - mint egy részeg, ugyanúgy, mint azok a "bolond" emberek, akiket a gyülekezetben láttam! 2 és fél órát feküdtem az ágyon. A kezemben még mindig erősen fogtam a porrongyot!   Éjfélkor megkíséreltem felkelteni a tizenéves fiamat és megkérni őt, hogy vegye be a gyógyszerét, de mindez csak próbálkozás maradt. Visszatántorogtam a családi nappali kanapéjának a végéhez és leültem a kiskutyánkkal szemben. Egy nappal azelőtt ő is átesett egy műtéten, így most ketrecbe volt zárva. Majd azt éreztem, hogy valami buborékolva előtör a hasam mélyéről. Ugyanolyan volt, amikor a Szent Szellem keresztségem bizonyságaként megkaptam a nyelveken szólást. Hangos és megállíthatatlan nevetésben törtem ki. A porrongy még mindig a kezemben volt. Csak nevettem és nevettem..... A kutya ugatni kezdett, ugrált és ő is jól érezte magát! Minél jobban nevettem, annál jobban csóválta a farkát, annál jobban ugatott és ugrándozott! Nem tudtam abbahagyni! Nevetve kiabáltam! Adam kijött a szobájából és a következőt mondta az apukájának, aki egy üzleti útról éppen akkor jött haza: "Lehetetlenség aludni itt! Nézd anyát - előbb órákig sír, most meg ez!" Nem vettem észre, hogy a fiam belesett az ajtón miközben az ágyon feküdtem. Csodálkozás volt az arcán és valószínűleg azt gondolta, hogy az anyukája megbolondult!   A tágas konyhám tele volt edényekkel és miután kiszabadítottam a porrongyot a kezeim közül, nevetve tettem ott rendet. Azon az estén nevetve aludtam el.   Másnap azon tűnődtem, hogy MIÉRT történt mindez velem? Miért a zuhanyzóban látogatott meg Isten? Nem voltam gyülekezeti alkalomhoz méltóan öltözve - mégcsak egy imaösszejövetelre sem mehettem volna el olyan öltözékben! És az ágyon töltött órák? A föld összes emberei közül MIÉRT ENGEM választott ki Isten erre a megtapasztalásra? Derült égből villámcsapásként történt! Úgy éreztem, hogy a mennyhez közeli megtapasztalásom megszüntette a bennem levő szörnyű halálfélelmet, amellyel egész életemben küszködtem. Nem attól féltem, ami a halál után következik - tudtam, hogy hova megyek -, hanem a halál pillanatától féltem. Néha felkeltem éjszaka és rettenetes félelem kerített hatalmába. Hogy fogok meghalni? Mikor? Hamarosan? Egy ideje szívritmuszavarom volt. Talán ezzel a megtapasztalással készített fel az Úr a hazamenetelre? Talán nemsokára szívinfarktust fogok kapni és a családom a konyhakövön fekve fog rámtalálni? Úgy gondoltam, erről lehet szó. Így arra gondoltam, hogy jobb, ha összehívom a családomat és felkészítem őket a hamarosan bekövetkző mennybemenetelemre. De miután átgondoltam a dolgot, rájöttem, hogy az lenne a válaszuk, hogy morbid vagyok. Ezért inkább azt határoztam el, hogy mindhárom gyerekemnek: Andreának, Alexandernek és Adamnek levelet írok és ellátom őket útmutatással, hogy hogyan éljék az életüket.......hogy maradjanak szoros kapcsolatban Jézussal.....anyu szeret benneteket stb. (Eric még mindig nem járt a fejemben). A leveleket az ágyam mellett levő éjjeliszekrénybe tenném az ékszereim mellé. Elköltözésem után Andrea biztos megtalálná a leveleket amikor a dolgaim között keresgélne és bíztam benne, hogy átadná azokat testvéreinek. Mindent elterveztem!   Aztán egyik nap megint a házat takarítottam. Fájt a hátam, így elhatároztam, hogy kinyújtózkodom a vendégszoba padlóján és megint meghallgatom az istentiszteletet a rádióban. Alig ültem le a padlóra amikor a Szent Szellem újra belépett a szobába. Csak sírtam és sírtam....ezúttal Svédországért! A következő nyáron terveztünk odamenni. Isten a következőt mondta nekem: "Tegyél bizonyságot arról, amit cselekedtem az életedben. Tegyél bizonyságot! Tegyél bizonyságot!" Többször megpróbáltam felkelni a padlóról, de egy láthatatlan falba ütköztem és éreztem, hogy az Úr ezt mondja: "Még nem végeztem veled!" Ismét 2 és fél óra - sírás a hazámért.   Mindezek után egy nyilvános helyen is ért megtapasztalás........megpróbáltam hazamenni az üzletből mielőtt még rámtőr a nevetés, mert úgy éreztem buborékokban tör fel bennem......de csupán a mi házunktól két házzal odébb egy kanapén tudtam landolni, és 2 és fél órát töltöttem ott! Nekiütöttem a kocsikereket a járdának. Az egyik szomszéd, aki először azt hitte, hogy szívinfarktust kaptam kiszaladt a házból, megfota a karomat és kérte, hogy egyenesedjek ki, hogy a többi szomszéd nehogy azt higyje, hogy részeg vagyok!   De ezzel még nincs vége. Az egyik este miután Ön több száz emberért, köztük értem is imádkozott későig maradtam a gyülekezetben. Láttam egy látást. A férjemmel azelőtt arról beszéltünk, hogy ez alkalommal nem fogunk Stockholmba menni. Alapvetően különböző okok miatt belefáradtunk az ottani emberekkel való kapcsolatba. A látásban Svédország térképét láttam. Egy embertömeg először északról kezdett kiáradni. Majd az ország közepéből, Örebro térségéből. A tömegek Stockholm felé tarottak és ott nagyon összezsúfolódtak. Végül egy ovális keretben Owe Lindeskar lelkész arcképét láttam. Odafordultam Erichez és a következőt mondtam neki: "Stockholmba is el kell mennünk.!" Mint később megtudtam, az utazásunk útvonalát láttam a térképen. Akkor még nem tudtam, mert valaki mást bíztunk meg az útvonal megtervezésével. Északról indultunk lefelé Stockholm felé. Aztán Örebro környékére mentünk és utunkat Stockholmban fejeztük be - pontosan azokon a helyeken, amelyeket látomásban láttam. Énekeltünk, a család is velünk volt. Bizonyságot tettem és meséltem nekik, hogy Ön hamarosan Stockholmba jön és találkozni fogunk Önnel. A reakció elképesztő volt. A tömegek, akiket láttam azok az emberek voltak, akik eljöttek az alkalmakra!   Soha nem látott embertömeg nyár közepén! A többit már ismerjük.......   Később olyan támadásban részesültünk, amit az országunkban levő gyülekezetek még nem tapasztaltak.   Válságunk közepette az egyik nap ugyanabban a konyhában ültem. A bizonyságtételemre gondoltam és arra, amit nyilvánosan mondtam. Őszintén mondhatom, hogy apránként az ördögnek sikerült megfosztania a bizonyságtételemtől. Kivéve egyet: még mindig nem mutattam jelét a depressziónak! Ez az egyetlen dolog, ami megmaradt, de természetesen a legfontosabb dolog. Szomorúságomban, haragomban, megbántottságomban addig a pontig jutottam, hogy a hasamban fizikai fájdalmat éreztem, ami végül is szellemi fájdalomból fakadt. Egy ponton úgy éreztük, hogy szó szerint hasba szúrtak bennünket. Újra és újra. És mindezt a saját testvéreink tették velünk. És Ericnek nemcsak hitetlen öccsétől és sógornőjétől kellett elszenvednie a bántást, akik az ellenünk való összeeskövésben kulcsembereknek bizonyultak, hanem a leghűségesebbnek hitt barátjától is. Owe Carlsson lelkész és még egy barátunk voltak az EGYETLENEK, akik Svédországból felhívtak bennünket. Olyan volt, mintha meghaltunk volna. Ericre élezték ki a fegyverüket. Azt gondolták, ha őt meg tudják semmisíteni, akkor tőlem és a bizonyságtételemtől is meg tudnának szabadulni. Azt hiszem ha közvetlenül engem támadtak volna meg, az túl ciki lett volna. A Stockholmban levő gyülekezetünk hivatalos ellenállását fejezte ki Isten ezen munkájával szemben. Nem kellett nekik! Mások is követték őket, még akkor is, ha voltak, akik csatlakoztak hozzánk. 50/50! Így amikor ott ültem a konyhaasztalnál, éreztem, hogy jön. A hasam belsejében. De akkor nagyon hangosan ezt mondtam: "Menj el! Jézus nevében hagyj békén! Depresszió, menj el!" És elment. Nem is jött vissza.   A Tampa-i orvosom szintén jó barátom volt, keresztény, és egy ismert gyülekezetbe járt. Nem volt karizmatikus, de nagyon vágyott a Szent Szellemkeresztségre. Korábban ő állapította meg a depressziómat. Amikor hallotta, hogy mi történt felhívott. Majdnem kiabált a telefonban.   "Gratulálok Anette!! Hallottam, hogy mi történt!" És a fia, aki szintén vele együtt praktizált a következőt mondta: "Isten azt is meg tudja tenni, amire az ember képtelen!"   A zongorajátékom is megváltozott. A Szent Szellem több más területen is felszabadított, ahol azelőtt megkötözött voltam. Sokkal bátrabb lettem és eltünt az emberektől való félelmem. A szellemi életem sokkal jobb lett. Élek!!   Visszacsengenek bennem az Ön szavai, amit az összejöveteleken mondott: "Soha nem leszel már a régi! Soha nem leszel már a régi!"   ÍGY IGAZ!   Anette