A vámszedő pedig távol állva, még a tekintetét sem akarta az égre emelni, hanem verte a mellét és így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!
(Lukács 18, 13)

Távol állt. Érezte, hogy tulajdonképpen semmi joga sem volt ahhoz, hogy belépjen erre a szent helyre. Méltatlannak tartotta magát ahhoz is, hogy ott időzzék. Érezte Istentől való távolságát és az elválasztó falat. Szégyenében lesütött szemekkel állt Isten előtt. Lelki szemei előtt lebegett egész bemocskolt élete. A magában való bizakodásnak még csak a nyoma sem volt benne. Mellét verte, azaz nem tartotta magát jónak, csak ütésekre méltónak. Az önigazult ember valósággal szerelmes önmagába, gyengéden bánik önmagával és azt akarja, hogy mások is simogassák. A vámszedő mellét verte, melyben ott dobogott gonosz szíve, minden nyomorúság forrása. „Szíveteket szaggassátok meg!" - kiáltja nekünk Jóel próféta (2, 13). A farizeus imája könnyedén pereg ajkairól. A vámszedő csak hallgatagon áll ott, hosszú ideig, míg sóhaj szakad ki belőle. Nem tér könnyen napirendre a bűnei felett a megszokott módon: „hiszen mindnyájan bűnösök vagyunk, mindenki követ el hibákat". Csak magát látja bűnösnek, akinek kegyelemre van szüksége, különben elvész.

Mindaddig, míg valaki töretlenül bízik önmagában, nincs szüksége semmiféle kegyelemre. Ha azután az önigazság épülete itt-ott megrepedezik vagy inogni kezd, akkor esetleg szükségünk van még a kegyelemre is. De amikor az ember teljesen összetört, akkor csak a kegyelem az, amire szüksége van. Mindaz, aki összetörve és megalázkodva jön a kegyelem királyi székéhez, nem kap visszautasítást. „Megigazulva ment alá az ő házához." A bűn terhe lekerült róla. Isten kegyelmet nyert gyermekeinek a méltóságára emelkedett. Mert mindaz, aki megalázza magát, felmagasztaltatik.

„Aláment az ő házához" -, de még az a ház is, amit előzőleg otthagyott, most egészen más lett. Isten békéjét vitte oda magával és háza népe is megtapasztalhatta, hogy egy Istentől megáldott és belsőleg boldog ember tért vissza. Tele lett napfénnyel a ház. A farizeus azonban úgy hagyta el a templomot, ahogy odament. Nála semmi sem változott meg. - Sokan maradnak minden imádságuk, igeolvasásuk vagy hallgatásuk ellenére is ugyanazok a régi, töretlen, alázat nélküli emberek, akikben Isten nem gyönyörködik. Aki porig alázza magát, azt Isten szeretettel a szívére vonja.

Carl Eichhorn "Isten muhelyében" c. könyvéből